A KÖLTŐ SZEMÉLYES SORSA PÉLDA ÉS TANULSÁG Beszélgetés Varga Tibor költővel

 

Varga Tibor immár az Élő Magyar Líra Csarnokának tagja. A régimódi költői tisztesség képviselője, és erre az alkotói alapállásra ma igen nagy szükség van. Széleskörű tájékozottság, bátran hangoztatott önálló vélemény, elmélyült, fegyelmezett alkotó munka jellemzi. Nemes lírai hagyományainkra támaszkodik. Alkotói függetlensége, a műveit jellemző személyes költői felelősség, valamint nem utolsósorban emberi tisztessége emeli őt legjelentősebb élő költőink sorába.

 

Pete László Miklós: Kérlek, foglald össze eddigi pályafutásodat.

Varga Tibor: 1947. február 10-én születtem a Vas megyei Kissomlyó községben egy ötgyermekes kisparaszti család harmadik gyermekeként. Ez a dátum egy történész számára nyilván sokat mond: igen, ezen a napon írták alá Párizsban a második világháborút végképp lezáró, második békediktátumot, amelyben örökre szentesítették az ország trianoni határait. (Lásd az Új Orfeuszban: "velem egy napon bújt elő a Föld ágyékából a béke.") Kissomlyó neve viszont a földrajztudós számára mond valamit: a hagyományos csíksomlyói pünkösdi búcsú is a Kissomlyó nevű hegy oldalában zajlik, csak épp a kettő között mintegy ezer kilométer a távolság. Történelmi tény: a Vas megyei Kissomlyó községet a 12-13. században királyi parancsra a Székelyföldről áttelepült magyar lovas határőrök alapították. Magam is ezeknek a telepeseknek a vér szerinti leszármazottja vagyok...

Elemi iskoláimat végezvén, 14-15 évesen indult drámai fordulatokkal teli életpályám. A középiskolát Celldömölkön és Győrben (Zenei Gimnázium) végeztem, majd a Szegedi Tanárképző Főiskolán szereztem magyar - ének szakos diplomát, ezt később az ELTE bölcsészkarán kiegészítettem magyar szakos középiskolai tanári oklevéllel. Az írás kényszere vagy inkább élvezete 14 évesen fogott el először, ekkor kezdtem ama "zsengékkel", amelyek akkor még kevés olvasottságom, tudásom következtében már vállalhatatlanok. A mérhetetlen tudásvágy csak az érettségi után fogott el, azóta folyamatosan képeztem magam esztétikában, irodalomtörténetben, történettudományban. Versekkel, egyáltalán szépirodalommal csak most, a nyugdíjazásom után kezdtem el foglalkozni, az azelőtti időkben inkább tudományos publikációk foglaltak le. (Újabb adalékok Berzsenyi Dániel iskoláztatásához - Merényi Oszkárral közösen - Soproni Szemle 1982/3. szám, ebben közöltük először a költő lánytestvérének születési és halálozási dátumait, A Nyírség festője címmel Soltész Albert művészetéről esztétikai tanulmányom jelent meg a Művészet 1988. évfolyamában.) Családom és személyem sorsa akkor még nem volt alkalmas szépirodalmi feldolgozásra, apám 1957 márciusában statáriális vérbíróság előtt állt koholt vádakkal, amelyek alól sikerült tisztáznia magát.

1972-ben megházasodtam, két fiam született. Alig tíz év után a házasságom tönkre ment, ennek lírai vetülete az Új Orfeusz, amellyel 1986-ban a MÚOSZ (akkor újságíró voltam) egyik pályázatán Irodalmi díjat nyertem. Aztán évtizedekig hallgatott bennem a lírikus, 2002-ben József Attila életének utolsó, szűk tíz esztendejét kezdtem kutatni, kutatásom eredményeit készülő könyvemben szeretném publikálni. Ötven év után 2011 júniusában végül Hajdúböszörményből vetett vissza a sorsom szülőhelyemre, azóta közel negyven vers folyt ki a tollam alól, ennek mintegy felét küldtem el Az Élő Magyar Líra Csarnokának...

Pete László Miklós: Kiket tekintesz Mestereidnek?

Varga Tibor: Legelsősorban Berzsenyi Dánielt vallom magaménak, az ő szülőhelye falum északkeleti szomszédja, mindketten ugyanannak a vulkántüzű földnek a szülöttei vagyunk. Övé az indulat, amely talán verseimből sugárzik. József Attila a másik, akinek komplex költői képeit elemezve, rétegeit a legmélyebben felfejtve tanultam az alkotás technikáját. Bella Istvánt, haláláig jó barátomat említeném még, aki szintén a József Attila által teremtett iskolán "nőtt fel" a közelmúlt egyik legjelentősebb költőjévé. László Ernő neve viszont már bizonyosan ismeretlenül cseng az olvasók számára, méltatlanul feledték el, ő nem különben a József Attila-i hagyományok továbbvivője volt ugyancsak a Kemenesaljáról, költői életművéről szóló tanulmányomat 2011 decemberében közölte az Agria című egri folyóirat...

Pete László Miklós: Mi az ars poeticád?

Varga Tibor: Van egy szlogenem: Ne keresd a témát, a téma benned van, ott lappang, mint egy betegség, mígnem egyszer csak kitör, formát ölteni vágyik, s akkor a gyógyulásnak egyetlen módja marad: megadni neki a formát. Minden versben a költő saját sorsa van, belülről látod például az évszakokat is, azok szépségeit ugyanúgy, mint a gyötrelmeit. Ha tájverset írsz, ne kívülről lásd és láttasd a tájat, hanem legyél annak része, mégpedig központi figurája. Személyes sorsod, amely a versekből kisugárzik, példa és tanulság a költészet fogyasztójának, az olvasónak a számára. (személyes líra...)

Pete László Miklós: A személyes líra mikor válik közüggyé, Tibor?

Varga Tibor: Rendkívül összetett a kérdés, ezért jó tisztázni az egyes fogalmakat. A "közügy" szótári alakja szerint politikai fogalom, és az a költő, aki egyik vagy másik politikai csoportosulás mellett fogalmazza meg a maga ars poeticáját, verseivel annak "szekere farkát tolja", legfeljebb az adott politikai csoport szimpatizánsai között számíthat "rajongókra". Utalhatnék itt Majakovszkij tragédiájára is, mint a legszélsőségesebb esetre. Ha politikai költészetet művel valaki, akkor csakis az egész nemzet sorsa lebeghet a szeme előtt. A halhatatlanságba tért nemzetpolitikus költők közül példák sokaságát sorolhatnám. A "mikor" időre kérdez, a válasz tehát így hangzana: amint akad befogadója. Ám itt már akként is felmerülhet a dolog, hogy vajon "hogyan" válhatnak, válhattak közüggyé példának okáért Balassi egész költészete, Ady Elbocsátó szép üzenete, József Attila Nagyon fáj verse, hogy csak egyet említsek közülük, vagy Radnótinak a Bori noteszben fellelt művei. Az én felfogásom szerint mindezek a személyes líra fogalomkörébe tartoznak. A személyes lírában az ember szólal meg, legbensőbb titkait tárja olvasói elé a költészet eszközeivel, így akkor és úgy válhat mindez közüggyé - a fogalmat immár elvonatkoztatva szótári értelmétől -, amikor és ahogy a befogadónak de ja vou  érzése támad: igen ezeket az érzéseket magam is megéltem, vagy képes vagyok megélni, átélni, ugyanakkor meglátni azt a csodát, hogy vannak köztünk emberek, akik önmagukat kifejezve, engem, legbensőbb titkaimat, érzéseimet is képesek kifejezni...

Pete László Miklós: Kell-e arra törekednie a költőnek, hogy eltalálja az Olvasója lelkében élő kifejezhetetlent?

Varga Tibor: A kérdésben a törekednie szót érzem hangsúlyosnak. Nos, úgy vélem alkotó és befogadó kapcsolata e tekintetben ehhez képest egy fordított folyamatban valósul meg. A költőnek önmagának, saját lelki tartalmainak kifejezésére kell törekednie, az olvasó, a befogadó majd megleli a versben saját lelki tartalmait. "Én megértem a költőt, mert magam is megéltem, átéltem már ezeket az érzéseket, lelkiekben rokon vagyok vele." Ez lehet az olvasó válasza, ha benne a költő igazi befogadóra talál.

Pete László Miklós: Tibor, érvényes-e a költészet történetére a fejlődés elve. Ha igen, miért és hogyan¸ ha nem, mi érvényes helyette?

Varga Tibor: Már az első kérdésre igennel felelhetek. Költészetünk a története során folyamatosan gazdagodik például a kifejező eszközeiben. Janus Pannonius még a katonailag meghódított görögség, annak irodalmi kultúrája előtt meghódolt rómaiság formai hagyományait követte, tartalmában azonban újat hozott. Századokkal ezelőtti népköltészetünkben gyakori a hasonlat ("Fészket rakok, mint a fecske"), szerelmi szimbolikáját csak a legújabb esztétikai értelmezések fedezték fel. Balassi későbbi verseiben már fellehetők a metafora csírái, az általa alkotott, úgynevezett Balassi-strófa pedig annyira csak rá jellemző, hogy hagyományt sem teremtett vele. Érdekes egyébként, hogy József Attilának éppen Balassi volt a kedvenc költője. Az oximoront Kölcseynél látjuk először (Vanitatum vanitas), József Attilánál már ez is tovább fejlődik: "távol közelében", "édes mostoha". Minél több a kifejező eszköz, annál elmélyültebbek lehetnek az adott korok költőinek az alkotásai. A kifejező eszközök ismerete, megalkotásuk módja persze még csupán a megtanulható alkotástechnika. A dolog ott dől el, hogy az alkotásban milyen mértékben érvényesül az adott költői személyiség, a lírai öntörvényűség. József Attila költészete nem folytatható - jelenti ki épp az egyik szóban forgó posztmodern lírikus. Igaza van. De alig hinném, hogy a  költészet további fejlődése nélküle, az ő hagyományaitól elszakadva, a posztmodernség maszkja mögé bújva volna egyenletes.

Pete László Miklós: Hanem?

Varga Tibor: Az egész művészettörténet, irodalomtörténet arról szól, hogy ha valamilyen társadalmi változások bekövetkeznek, az egyes változások, evolúciók vagy revolúciók közötti időt korszakolják, és nevet adnak neki. Az egyes korszakokhoz kapcsolódó művészeti, irodalmi változásoknak is neve van: ókori klasszicizmus, középkori barokk, reneszánsz, a romantika, és így tovább. A huszadik század első évtizedeiben már "irányzatokról, izmusokról" kezdenek beszélni, és ezt a szokást napjainkban is képtelenek elhagyni. "Irányzat" a posztmodern is, és számomra éppen ezért gyanús. Az elmúlt század elejének úgynevezett irányzatai sorra zsákutcába jutottak, némelyik alig élt tovább két évnél. Én úgy vélem, hogy ha fellép pár új, igazi alkotó tehetség, személyiség, annak lírai öntörvényűségét nem szoríthatjuk semmiféle izmus, irányzat korlátai közé, mint ahogy József Attilát sem gyömöszölhetjük bele semmiféle posztmodern skatulyába. Ő maga volt az irányzat, és József Attilának hívták. A majdan, ma még ismeretlen nagy tehetség(ek) is csak a saját lírai öntörvényűségük által válhatnak egyszemélyes irányzattá...

Pete László Miklós: Balázs Bélának az volt a véleménye, hogy a művészet történetében hiba „fejlődésről” beszélni.

Varga Tibor: Balázs Béla a saját igazát hangoztatta, hiszen ő is egy izmushoz, mégpedig a legkorábbihoz, a szimbolizmushoz csatlakozott. Azok a zseniális franciák, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, akik valóban újat kívántak hozni a költészetben, voltaképpen a fejlődésnek egy oldalhajtását képviselték, amelyből nem fejlődött erős, életképes ág a fa lombjában. Költészetük napjainkra ugyanúgy puszta irodalomtörténeti adattá jegecesedett, mint Balázs Béláé, egyedül Ady költészete él ma is a szélesebb köztudatban. Ady szimbolizmusa valahol más, bár gyökerei szintén oda nyúlnak, mégis közelebb áll a népköltészet szimbolikájához. Balázs Béla egyetlen szimbolikus drámája, A kékszakállú herceg vára ugyanúgy nem állna meg önmagában Bartók zenéje nélkül, mint Schikaneder Zauberflötéje Mozart zenéje nélkül. Summázva: én az egyenletes fejlődés elvét vallom....

Pete László Miklós: Segíthet-e a költő a befogadónak?

Varga Tibor: Bella Istvánnal sokszor találkoztunk, és beszélgettünk többek között e dolgokról is. Egy alkalommal az ő szájából hangzott el ez a mondat: "Ha egy verset kiadsz a kezedből, már annyi élete van, ahány olvasója." Vele és mással, például Ágh Istvánnal való beszélgetésünk közben - később kiderült - bugyuta kérdést is feltettem, mintegy magyarázatot várva erre vagy arra a költői megoldásra. Egyszeriben megnémultak, a magyarázatot hiába vártam, aztán rájöttem, minek is kellene bármit magyarázni, éljem meg a verset saját lelkemmel, szellemiségemmel. Hogyan is mutat a befogadás folyamata? Első olvasatra ott a mű egésze. Tetszik, mert mintha rólam is szólna. Mennyire tetszik? Fontos-e számomra, hogy a képekből felálló kompozíció egészének a mélyére hatoljak? Ezt éltem meg az említettek verseivel, de példának hadd hozzam József Attila Ódáját, a könyvemben külön fejezetben szólok róla! Döbbenetes örömöt éltem meg a felfedezéssel: háromszor is megjelenik benne egy keresztképzet, annak metszéspontjában a gyönyörű nőalakkal. Hogy hol és milyen költői megoldásokkal, azt bízzuk azokra, akik e sorokat majd itt olvassák, és veszik a szellemi fáradságot a felfedezésre...

Pete László, Miklós: Jó, akkor világosabb leszek. Goethe a színházról azt mondta: „Színpad és nézőtér együtt alkot egészet.” Vajon a költő, a mű és a közönség is együtt alkot egészet?

Varga Tibor: A színpadon és a nézőtéren egyidejűek a történések, a színpadi mű csak a neki szánt térben válik igazán élővé. A valóságos szereplők által közvetített alkotást a közönség azonnal megélheti, átélheti. Persze puszta olvasással is, ha a befogadó képzelettel képes átfogni, felidézni a színpadi történéseket. A költő és a közönség ugyanígy csak hasonló körülmények között (irodalmi est, felolvasás) válhat együttes egésszé, amennyiben az előadók képesek visszaadni a mű belső hangzását, zenéjét, de a lírai mű inkább olvasásra szánt, azáltal is felelevenedik, nem történik más, mint egyfajta időbeli eltolódás a mű születése és befogadása között. Goethe megállapítása tehát oda is, vissza is igaz.

Pete László Miklós: József Attila munkásságát kutatva milyen új tényekkel, nézőpontokkal gazdagítod majd a tudásunkat?

Varga Tibor: A hivatalos kutatás jóvoltából az általam választott időintervallumból filológiailag kevés a "fehér folt", két dologban mégis tudok újat mondani. A legutóbbi időkig vita volt, és ez talán még ma sem ült el, hogy mikor keletkezett a Babits Mihályt megkövető Magad emésztő című verse. Berda József hiányos emlékezete szerint Lillafüreden írta volna szinte egy időben az Ódával, ami minden tekintetben lehetetlen. A birtokomba került adatok nyomán a vers keletkezését szinte dátum szerint lokalizálni tudom. A másik nagy kérdés nemzetünk költője halálának körülményeit érinti. A hivatalos tudomány megannyi ellenkező adattól nem zavartatva képtelen elszakadni az öngyilkosság verziójától, magam viszont a sors által kezemhez juttatott adatok nyomán szinte pillanatról pillanatra rekonstruálni tudom a baleset egész folyamatát a végső pillanatig. Ennyi csupán a történet filológiai része, a többi alkotáslélektan, esztétika. Versek sokaságát elemzem benne új, sajátos nézőpontok szerint, a költői képekből felálló verskompozíció felfedése az eszközöm, a célom pedig a közemberek megszólítása, tehát nem a tudományhoz szólok, lehetőleg kerülöm az idegen szavak alkalmazását, ahol ez elkerülhetetlen, ott lábjegyzetben adok magyarázatot például az irodalomelméleti fogalmakra...

Pete László Miklós: József Attila nem lett öngyilkos?

Varga Tibor: Készülő könyvemben ennek taglalása egy egész fejezetet tesz majd ki, itt csak rövid utalásokat tehetek. Mindezt rajtam kívül senki se tudja, illetve akiknek mondtam, azok nem hiszik ma sem: még a költő halálát követő napokban akadt egy nyomozó, történetesen a legbensőségesebb barát, Németh Andor, aki megkerülve a hivatalos hatóságokat, magánnyomozásba kezdett. Beszélt azokkal a szemtanúkkal, akiknek a vallomását a hatóságok mellőzték. Utolsó könyvében már 1951-ben leírta: a szemtanúk egyértelmű nyilatkozatai alapján ez bizony baleset volt. Az évtizedeken át élő tankönyvi adat, miszerint "egy Balatonszárszón átrobogó tehervonat elé vetette magát", hazugság A kommunista kultúrpolitikának egy öngyilkos költő kellett... Németh Andor könyvét a Gondolat Kiadó csak az író halála után 1953-ban próbálta meg piacra dobni, de egy feljelentés alapján ráküldték az ÁVH-t, és a fellelhető példányait bezúzták. Németh Andor mintha nekem üzent volna a túlvilágról e könyvvel, mikor egy iskola könyvtárának kiselejtezett könyvei között ráakadtam egy véletlenül megmaradt példányára....

Pete László Miklós: A jelenlegi kanonizált magyar lírában uralgó irányzatok mindegyike kisajátítani igyekszik József Attilát. Vannak-e a költő életművében olyan tartalékok, amelyek egy igazán időtálló költészet számára is utat mutatnak?

Varga Tibor: Nem csak a költői, hanem a politikai irányzatok is megpróbálták kisajátítani. Négyszer is megbolygatták síri nyugalmát, temették újjá mondván, hogy József Attila a miénk. Németh Andor említett könyvében világosan kifejti, milyen körülmények kényszerítették a kommunista párttal való kapcsolat létesítésére. Ennek nyomán lett belőle "a nagy kommunista proletárköltő", hogy műveinek sokaságában bukkan fel a Szentírásból vett költői képanyag, arról e tekintetben hallgatni illett, hiszen a Szentírás és a kommunizmus egymást kizáró tényezők. József Attila senki másé: az egész nemzeté. Neve ma olyan "áruvédjegy" amellyel - úgy vélik - bármit el lehet adni akár a kanonizált magyar lírában is, ha tán e művekben nyomai sem lelhetők fel az általa teremtett hagyományoknak. Ugyanakkor költészete tele van olyan tartalékokkal, amelyekkel az új, formálódó magyar költészet számára igazi utat mutat. Szinte nincs olyan ókori, szigorúan zárt, klasszikus versforma, amelyre példát ne találnánk az ő életművében, a költészetnek az ő koráig érvényes új vívmányaira nem különben. A hagyományok megőrzése, ugyanakkor megújítása az ő legigazibb útmutatása.

Pete László Miklós: 1989-ben voltam másodszor katona. Ott egy alkalommal egy későbbi politikus gyalázta előttem József Attilát „a proletárköltőt”. Azt meg idén mesélték, hogy napjaink néhány süvölvény kanonizált költője inni ment „Attila” születésnapján „szegény Attila” tiszteletére, és amíg teljesen le nem részegedtek, arról hadováltak, „mennyire posztmodern Attila”. Te milyen címkét adnál neki? Hogyan foglalnád össze néhány szóban József Attila jelentőségét?

Varga Tibor: Nos, ama későbbi politikusnak vajmi kevés ismerete volt az igazi József Attiláról. Ő csak az 1930-33 közötti "illegális kommunistáról" hallott valamit, olvasta azokat a propagandaverseit, amelyekkel tele voltak a rendszerváltás előtti iskolai szöveggyűjtemények, s amelyeket maga a költő sem vállalna már, sőt, a Medvetánc című gyűjteményes kötetéből sorra ki is hagyta őket. Ma már tudott dolog, hogy soha nem volt a párt tagja, csupán kényszerű szimpatizánsa, miközben esztétikai nézeteiben, amelyeket épp az illegális előadásaiban fejtett ki, nagyon messze volt a szocialista vonalasságtól. Négy évvel ezelőtt a középiskolai osztálytalálkozónkon még jelen volt az akkori irodalomtanárom, vele beszélgettünk arról, micsoda kínszenvedés volt számára nekünk József Attilát oktatni, mert sok dologról egyszerűen nem ejthetett szót, amit bizony szívesen elmondott volna, ha ily módon nem az állásával játszott volna. Az a "néhány süvölvény kanonizált költő", akik hamis címkével látták el őt, voltaképpen a saját címkéjükre ragasztották rá a huszadik század egyik legnagyobbjának a nevét, vele akarták igazolni a "posztmodernségük" létjogosultságát. Napjainkban a kutatás két csoportra szakadt. Ezek vitatkoznak egymással, összehozzák őt ilyen, meg amolyan izmusokkal, amelyekhez neki semmi köze nem volt... József Attila nevére szinte bűn volna bármilyen címkét akasztani. Költészetével iskolát teremtett, helye ott van a Magyar Parnasszus óriásai között.

Pete László Miklós: Mi a véleményed arról, hogy jelenlegi posztmodern költészetünk egyik vezéralakja megírta József Attila „öregkori posztmodern verseit”?

Varga Tibor: Nem is egy, hanem egész kötetnyi antológiában tizenhárom élő költő tette közzé ama fiktív versezeteket. Mit mutat mindez? Azt, hogy nem tudnak tőle szabadulni, bevallani pedig mindezt ugyancsak nehéz volna. Kanonizáljuk hát "szegény öreget", akasszuk nevére a "posztmodern" címkét, saját címkénket, amely módszert - ismerve az adatot, miszerint anno Németh László lekezelő, megalázó kritikáját olvasván harmadik kötetéről a Nyugatban, dühében a fogát csikorgatta -, szerintem ezt tenné most is, ha látná, mit művelnek a nevével. Ugyanakkor ezzel a saját nevükre is ráragasztották a József Attila-címkét. A címkéknek már fiatalon ellenállt, hiszen minden kutató tudja, hogy 19-20 évesen megpróbálkozott az akkori avantgárd irányzatokkal is, bécsi tartózkodása idején kapcsolatot keresett és talált Kassák Lajoshoz, aki csak legyintett rá: "Nem igazi maista. Képzelje, rímel" - mondta Kassák Németh Andornak. Második kötetében (Nem én kiáltok) az expresszionizmust próbálgatta, aztán rájött, hogy ezek közül az irányzatok közül egyik se neki való, nem véletlen, hogy a Medvetáncba egyetlen verset sem emelt át ebből a kötetből.  A szürrealizmus nyomai ugyan fellehetők némely képeiben, de hamis megállapítás volna őt ennek alapján szürrealistának nevezni. Kanonizálták az "öngyilkosságát" is, így az egyik vers szerint "a vonat alá ugrott", holott a Németh Andor által felkeresett és meghallgatott, autentikus szemtanúk szerint "az álló vonat alá hajolt", nem sejtve, hogy a szerelvény "hirtelen elindul." A kötet recenzensei is bizonytalanok: hol szépnek neveznek egy ilyen verset, hol felteszik a kérdést, szabad-e ezt művelni azzal a költővel, aki még életében lezárta a maga költészetét. Nem szabad. Ez az egyértelmű válaszom.

Pete László Miklós: A posztmodern eléggé erőszakosan igyekszik magának kisajátítani József Attilát. Ha a magyar költészet történetét fejlődéstörténetnek értelmezzük, hová vezethetne út tőle?

Varga Tibor:  A végtelenbe, mégpedig egyenesen, törések nélkül. A posztmodern is érzi, hogy a széles út, amelyen elindulni szándékozott, nélküle valami kátyús, zötyögős földútba torkollik, ezeket a kátyúkat próbálja befoltozgatni az ő nevével hozzá méltatlan módon.

Pete László Miklós: Szerinted miben áll az esztétikai érték?

Varga Tibor: Ajjaj! Valamiféle definíciót kellene most felállítanom? Ezt az évszázadok során nagy filozófusok próbálták meg. Mondjam talán, hogy esztétikailag értékes, ami szép? Kant szerint "szép az, ami érdek nélkül tetszik". A marxizmus szerint a rút is lehet szép, amennyiben szépen fejezzük ki - teszem én hozzá. Ehhez azonban a szépség fogalmát is definiálni illenék, de mivel én nem mérhetem magam sem Kanthoz, sem más híres filozófusokhoz, vajon vállalkozhatok-e rá? Ez a mondatom aligha marad meg a világ emlékezetében: Szép az, ami úgy az alkotó, mint a befogadó lelki épülésére szolgál. Emberi és természeti világunk - nota bene: az ember is természeti lény - kifogyhatatlan a még felfedezetlen csodákban. Legyen a szép, azaz az esztétikai érték az, amely új, eddig még felfedezetlen csodákat tár a világ elé...

Pete László Miklós: Azt szokták mondani, hogy a verset mindenki szereti, csak nem tud róla. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Sajnos, sokan vannak, akik soha nem tudják meg. E tekintetben fontos szerepét látom a miliőnek, amelyben nevelkednek. Mint említettem, kisparaszti családból származom, gyermekkoromban teheneket őriztem az akkor nyolcvan éves nagyapámmal. A legeltetés unalmas óráit az ő élvezetes előadásai töltötték ki sokszor: Petőfi verseit, Arany balladáit mondta könyv nélkül az én nagy csodálatomra. Már több mint fél évszázada halott, de most is visszacseng a fülemben az ő hangján a Szibinyáni Jank refrénje: "mond és marad nyugodtan". Miközben idősebb fiam még az én verseimet sem képes sokszor végigolvasni, az ifjabbik maga is költő, író, első regénye épp kiadás alatt. Génjeinkben Berzsenyi első, elemi iskolai tanítómesterének örökségét hordozzuk. Ha miliőről beszélek, akkor az oktatás rendszerét is ideértem. Sok múlik az irodalom oktatójának személyiségén, rajta keresztül is felfedezhetik a diákjaik önmagukban az addig tán ismeretlen versszeretetet. Ezért okoztak mérhetetlen kárt az oktatási rendszerek mostani változásai...

Pete László Miklós: Szerinted mi mindent kellene megváltoztatni az oktatási rendszerben?

Varga Tibor: Nem kellett volna változtatni, vagy ha igen, akkor nem így, bár az új nemzeti alaptantervet nem ismerem. Ám megdöbbentő tapasztalatom volt még aktív tanárként 1996-ban, amikor az akkori NAT tervezetét a gyakorló tanárok elé tették véleményezésre. A különböző szakterületen oktató kartársakkal döbbenten néztünk egymásra, és állapítottuk meg, hogy az egyes tantárgyak új tantervét hozzá nem értők készítették. Hiba volt lecsökkenteni az iskolai irodalom- és nyelvtanórák számát, mert az érvényben lévő keretek között képtelenség hatékonyan olvasóvá, helyesen íróvá nevelni az ifjúságot... Az azóta felnőtt amatőr írók, költők írásai hemzsegnek a helyesírási, központozási hibáktól. Lehet, tán ebből fakad az az elv, hogy ha nem tudunk helyesen központozni, akkor hagyjuk el a központozást...

Pete László Miklós: Milyen témákat és milyen formákat érzel közel Magadhoz, Tibor?

Varga Tibor: Babits Mihállyal válaszolok: "csak én tudok versemnek hőse lenni". Én, az ember, akinek szellemisége rokon fajának többi egyedével. Elvem a mindenek feletti őszinteség, a kitárulkozás, magamnak megmutatása úgy, hogy bennem a befogadók is rokonra találjanak. Ha ez az őszinteség versben, művészi kompozícióban mutatkozik meg, öröm, fájdalom, remények, csalódás, akkor a mű már nem csak én vagyok, már azonos vagyok a befogadóval, aki hasonló érzelmek, emlékek kavalkádjában leledzik... A formát mindig a téma vonzza magához, a téma határozza meg, hogy milyen formában kíván megszólalni.

Pete László Miklós: Vannak-e a Számodra kitüntetett versformák?

Varga Tibor: Nincsenek. Említettem már korábban, hogy az éppen aktuális tartalom vonzza magához a formát, ha éppen állandó szótagszámú, keresztrímes vagy páros rímes, esetleg soráthajlásokkal teli a forma, azt mindig a tartalom határozza meg. Ha tanulmányaimból jól emlékszem, ez a marxista esztétika megállapítása, de attól még lehet igaz, mint ahogy ezzel magam még nem váltam marxistává.

Pete László Miklós: Mit tekintesz eddigi legnagyobb sikerednek?

Varga Tibor: Említhetném akár az Új Orfeusz Irodalmi díját, ám a sikerről nekem sajátos felfogásom van. Ilyen vagy olyan hivatalos elismerések, díjak felsorolása számomra nem a siker fokmérője, én a sikert az írás hatásfokán, hasznosságán mérem. A hivatalos elismerések napjainkban sajnos nem mindig fedik az adott alkotó műveinek valódi hasznosságát. A siker nem lehet cél, legfeljebb jutalom. A csúcsi sziklán című verset a Facebook-on többszörösen megosztották, eddig ismeretlen olvasók egy-egy elismerő mondata többet jelent számomra, mint ama említett Irodalmi díj...

Pete László Miklós: Van-e kedvenc saját versed?

Varga Tibor: Nem tudom, lehet, hogy azt még nem írtam meg. Minden eddigi versem kedvenc, hol az egyiket, hol a másikat mormolgatom magamban hangulattól függően. Voltaképpen az Új Orfeuszt tekintem annak a kezdetnek, amely után már vállalható verseket írtam, most A csúcsi sziklán című az, amelyről eddigi olvasói is messzemenő elismeréssel nyilatkoztak...

Pete László Miklós: Hogyan működik Nálad az alkotás folyamata, Tibor?

Varga Tibor: Először csak nézek és hallgatok, meglesem a felfedezetlen csodákat. Aztán egy csíra, egy képfoszlány vagy egy sor jelenik meg bennem, amely sokszor hetekig, hónapokig foglalkoztat, érlelődik bennem, mígnem végül adódik egy olyan élethelyzet, amelynek kifejezésére alkalmas, és megszületni kíván a belőle kicsírázott vers, ha bennem maradna, lelki kínokat okozna, ekkor kell kezembe venni a tollat és a papírt. Ilyen felfedezetlen csoda volt számomra a mennydörgésnek ez a hanghatása: "Megkordul a mindenség gyomra". A Haldokló csillag éppen ebből a sorból nőtt ki.

Pete László Miklós: Vannak-e különleges, írói-költői szokásaid?

Varga Tibor: Nincsenek. Némely versem órák alatt végső formát kap, mások napokig, hetekig érlelődnek, s ha megértek a tollra, papírra, még a társaság sem zavar. A hosszabb prózai munkákhoz már szükségeltetik valamiféle nyugalom, de mivel egyedül élek, ez sem jelent gondot. Tudom, vannak olyan alkotók, akik csak a napnak bizonyos óráiban dolgoznak, én addig, amíg úgy nem ítélem, hogy adott esetben a mű folytatása jobb, ha másnapra marad, mert szellemileg frissebben könnyebb továbbszőni a történetet...   

Pete László Miklós: Hiszel-e az erkölcsi világrendben, Tibor?

Varga Tibor: Nem tudok hinni benne. Amíg az emberiség erkölcsi felfogásában ennyire megosztott, amíg milliárdos létszámú csoportoknak ennyire másak az erkölcsi nézetei, nem lehet erkölcsi világrendről beszélni. A terrorizmusnak is megvan a maga erkölcsi felfogása, amely előtt mi, lehetséges áldozatok értetlenül állunk. A pénzemberek erkölcse előtt nemkülönben, hiszen ma már tudott dolog, hogy a gazdasági válságokat mesterségesen generálják, az elvesztett munkahelyek, a bedőlt devizahitelek nyomán családok kerülnek az utcára, vajon milyen erkölcsi nézetek vezérlik a bankokat, amikor ezekre a családokra ráküldik a hatóságokat? Egy szó mint száz, nem tudok hinni az erkölcsi világrendben..

Pete László Miklós: Immanuel Kant azon a véleményen volt, hogy az erkölcsi világrend alapja, hogy minden pillanatban legalább egy ember erkölcsösen cselekszik. Még ha az erkölcstelenség valóban többségben van, az sem számít, mert az erkölcsi világrend kérdésében a többségi elv nem meggyőző. Ha csak egy ember akad, aki erkölcsösen cselekszik, erkölcsi világrend is van, az erkölcsi törvények léteznek és minden tekintetben szükségszerűek. Erről mit gondolsz?

Varga Tibor: Ha tehát én naponta egyszer erkölcsösen cselekszem, vagyunk annyian erkölcsösek, hogy minden pillanatra jusson belőlünk egy, aki így cselekszik, Immanuel Kant szerint már megvalósult az erkölcsi világrend. Vajon elegendő példa-e mindez a tudatosan erkölcsteleneknek a jó erkölcsre? Bármilyen nagy név, akire hivatkoztál, valahogy nem tudom osztani a véleményét. "Agyon lőtte, leszúrta, felrobbantotta, feldarabolta..." E szavakkal kezdődik a Kaláka 2011. decemberi számában megjelent prózai írásom. Én azon a véleményen vagyok, hogy az erkölcstelen többség képes elpusztítani az erkölcsös kisebbséget...

Pete László Miklós: Szerinted hogyan kellene, és hogyan lehetne a most formálódó új magyar költészetet újra ismertté és sikeressé tenni a magyar nyelvterületen?

Varga Tibor: Borzasztó nehéz lesz... A napjainkban közszájon forgó fogalmak, mint globalizáció, piacgazdaság a költészet ellenségei. A költészet, általában az irodalom árucikk lett, s a fogyasztási javakat terhelő járulékok következményeként a megélhetésért folyó iszonyú küzdelem mindennapi taposómalmában kevés ember képes nyomtatott könyvekre költeni. A létező kiadók sokasága küzd a pénztelenséggel, ha egy-egy szerzőnek sikerül szponzort szereznie, az szerencsés, máskülönben a szerző kényszerül vállalni a kiadási költségeket, egyben az anyagi veszteséget is, ami az ilyetén kiadással járhat. Ugyanakkor épp a költészet, az irodalom árucikké válásának következményeként szabad utat kaptak a művészileg értéktelen vagy értékkel alig bíró könyvek is. Ha a szerző az elismerést hajszolva képes kifizetni a kiadás költségeit, azon a kiadók már nyernek, az anyagi felelősség a szerzőt terheli. A megoldás talán éppen az volna, hogy az új magyar költészetet kivonjuk az árucikkek közül. Az új eszköz lehet a világháló, amely nemigen kíván a szerzők részéről anyagi ráfordítást, ennélfogva veszteség sem érheti.

Pete László Miklós: Mi a költészet küldetése a modern világban?

Varga Tibor: A költészet küldetése a modern világban... A művészet, benne a költészet egyidős az emberrel. Az ősember barlangrajzainak ugyanúgy megvolt a hitbeli küldetése (elejteni az ott ábrázolt vadat), mint a kezdetek munkadalainak. A ritmus hasznos, a ritmusra közösen végzett munka hatékonyabb volt... A modern világ taposómalmában vergődő ember már kevésbé képes megérteni a ritmus hasznosságát, hatékonyságát, annál fontosabb kérdés, hogy a költészet milyen küldetést tölthet be ebben a világban. Mindenekelőtt szépséget adni a ritmus, a zeneiség eszközeivel. A költészet hagyományai elhagyásának oly következménye lehet, mint Berzsenyi "kevély tölgyfájának". A "benne termő férgek" rombolása nyomán "egy gyenge széltől földre teríttetik." Ha a szépséget, a költészetet felőrli a globalizáció, az emberiség egy fontos értékkel szegényebb lesz...

Pete László Miklós: Képes-e felőrölni? Elpusztíthatja-e bármi a költészetet, amíg van ember?

Varga Tibor: "Mit üzennél a későbbi századok embereinek?" Nagy László a halála előtti utolsó televíziós interjújában az őt kérdező Kormos Istvánnak a következő, veretesen szép, költői szavakkal válaszolt: "Ha lesz még emberi arcuk, akkor csókolom őket, ha lesz még emberi szellemük, akkor üzenem, hogy csak ennyit tudtam tenni értük." Vajon lesz-e emberi arcuk és szellemük? Mindegyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: hányan lesznek majd kíváncsiak a már halott költő üzenetére, aki a maga költészetével értük kívánt tenni valamit? Semmi sem pusztíthatja el a költészetet, amíg akad csak egyetlen értő befogadója. Ám ha meggondoljuk, hogy a ma élőknek csupán kettő százaléka olvas irodalmat, jóllehet a hatmilliárdhoz képest ez az arány sem csekély, mégis ott tartunk a történelemben, hogy ideje megkongatnunk azt a bizonyos vészharangot. Mind a jelenlegi oktatási rendszerek, mind a gazdasági, társadalmi körülmények alkalmatlanok arra, hogy a költészetnek új befogadókat neveljenek. A megélhetésért, az anyagi gyarapodásért folytatott iszonyú harc közepette alig akadnak "fogyasztók" az irodalom, a költészet számára...

Pete László Miklós: Bizonyos trendek és jövőképek nem kedveznek a költészetnek. Különc nyugati körök azt képzelik, hogy a fejlődés útja az emberi test barkácsolása génmanipulációval és egyéb módokon. Hogy Istent játszhatunk. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Mindaddig nem volna vele baj, amíg ennek az általuk hangoztatott célja igaz, nevezetesen, hogy bizonyos súlyos betegségek, például a rák öröklődését akadályozzák meg vele. A hírek szerint már születtek ilyen csecsemők, s bizony nem lehet tudni, milyen lesz majd az életük, gyermek-, ifjú- és felnőttkoruk. Istent játszani, beleszólni a teremtésbe talán veszélyes dolog, erre nézve azonban kellő tapasztalat híján nem tudok egyértelmű választ adni.

Pete László Miklós: Hogy pontosabb legyek, a Wikipaediáról idézek: transzhumanizmus a tudománynak éstechnikának az ember szellemi és fizikai képességeinek fejlesztésére való felhasználását támogató nemzetközi intellektuális és kulturális mozgalom. A mozgalom szükségtelennek és nemkívánatosnak tartja az „emberi állapot” egyes jellemzőit, mint például a betegségeket, a fogyatékosságot, az öregedést és a (nem önkéntes) halált. A transzhumanisták a biotechnológiákban és más feljövő technológiákban látják a megoldást ezekre a problémákra. Előnyeik mellett ezen technológiák veszélyei, hátrányai is foglalkoztatják a transzhumanista mozgalmat.”

Mi erről a véleményed, Tibor?

Varga Tibor: Az örök életet semmiféle bio- és más feljövő technológia nem fogja megvalósítani, legfeljebb az átlagéletkort emelhetik. Ugyanakkor kérdés, hogy milyen szellemi képességeket kívánnak fejleszteni ama technológiák. Ha általában a szellemi képességeket, még mindig kimarad ezekből a stressz, a pszichoszomatika, amelyek képesek megbetegíteni a technológiailag legtökéletesebbre csiszolt testet is. Ezekre lehet gyógyír a szeretet, a műélvezet úgy az alkotó, mint a befogadó oldalán. József Attila utolsó éveinek verseiről állítom, hogy valamennyi gyógyulás, ugyanakkor magam is gyakran folyamodom ama szépségekhez gyógyulásért. Illyés Gyula Bartókját idézem: "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja." Igen, a művészet már eleve az emberi élet része, megtagadása kiolthatja mindenféle biotechnológia hatását, törekvését...

Pete László: Amikor a XIX. századi pozitivizmus uralmának tetőpontján Spencer megírta nagy összefoglaló művét, a vaskos kötetben nem egészen másfél oldal jutott a költészetnek. Az is meglehetősen lekicsinylő, nyegle megjegyzéseket tartalmazott. Úgy gondolom, Tibor,  költészet háttérbe szorítása, és a költők háttérbe szorítása a romantika leáldoztával a polgári világ egyik legnagyobb tévedése volt, nem vált be. Lényegesen fontosabb szerepet kellene betölteni a világban, mert költészet nélkül nincs jövő.

Varga Tibor: Úgy mondják, az embert a munka emelte ki az állatvilágból. Én hozzá teszem: meg a szellemisége. Minden, ami az ember szellemi produktuma, tiszteletet érdemel. A költészet is az ember szellemi produktuma, ennélfogva igenis helye van múltban jelenben és jövőben. Aki nincs tisztában a költészet fontosságával, az lehet pénzügyileg gazdag, de nem foghatja fel, hogy szellemileg mivel szegényebb.

Pete László Miklós: Helyben vagyunk. Az emberré válás. Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása azt az uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem. A XX. század első évtizedében az agy megnagyobbodásában látták az okot. A két világháború között a technika bűvöletében megjelent az "eszközkészítő ember" hipotézise. A második világháború idején az evolúció motorjának - a tudatos erőszakot tartották. A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Minden korszak "objektív" tudományos szemlélete végső soron a korszak a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Leakey műve kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az "objektivitás" hajszolása közben az emberiség "legszemélyesebb ügyeivel", tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az "emberi tényező" belső szerkezetét - voltaképpen magát az embert. A "létért folytatott harc", "az agy növekedése", az "eszközkészítés", a "természet erőforrásainak kiaknázása" a "vadászat", a "gazdaság" mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. Hol lehet a lényeg, Tibor?

Varga Tibor: Mindig az ember szellemiségében. Megnagyobbodott az agy, fejlődött a szellemiség. Példának okáért: az altamirai barlang ősművészének el kellett készítenie a festéket, az eszközt, amellyel azt a falfelületre felviszi, ez még valóban külsődleges dolog. De az egyes állatok testének megfigyelése, a rajzokon a kontúroknak szinte pontos követése, nyíllal vagy dárdával való átszúrása már a hitét, vagyis a szellemiségét tükrözi: varázsol vele, hogy sikeres legyen a vadászat, miközben létre hozza a maga művészetét. A művészetet soha, egyetlen korszakban sem lehet elválasztani az embertől, hiszen az ő szellemiségének a produktuma.

Pete László Miklós: Keats szerint a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Hosszan elgondolkodtatott a kérdés. Teljes mértékben egyet tudok érteni a nagy költővel. A törvényhozást nálunk országgyűlésnek nevezik, választott tagjai vannak. A költőket nem választják, a költők születnek, a sorsuk jelöli ki őket a törvényhozói feladatra. És lám, a választott törvényhozók által megalkotott törvényeket hányan szegik meg, hányan lépnek mégis az ilyen vagy olyan tilalmak útjára! E törvényszegők között ugyanakkor akad-e vajon egy, aki ismeri és képes betartani a költők által emberszeretetről, hazaszeretetről - soroljam-e tovább? - hozott törvényeket?... 

Pete László Tibor: Mi a költő kötelessége, Tibor?

Varga Tibor: Óvja, védje egyetlen kifejező eszközét, a nyelvet, mert ezzel nemzetének létét is megóvja. Napjainkban ennél többre nincs tere, a mostani politikai csatározások hemzsegnek a demagógiától. Ettől a mai költőknek kötelességük távol tartani magukat, de kötelességük ugyanakkor nemzetük pulzusán tartani az ujjukat. Ha oly politikai helyzet adódik, amely a nemzet egésze sorsának jobbra fordulására hoz reményt, akkor igenis mellé kell állnia. Ilyen helyzetet teremtett anno a reformkor, a szabadságharc, be kell tölteni a szerepüket, mint tette azt Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, vagy Illyés Gyula a Bartók című versével 1955-ben. Pedig róla nem mondható el általában, hogy politikus költő lett volna, mégis akkor és ott szólalt meg a nép, a nemzet szavával, amikor és ahol éppen kellett.

Pete László Miklós: Szabad-e a költőnek politikussá válnia?

Varga Tibor: Nagyon összetett a kérdés. Költészet és politika csak a reformkorban és az azt követő forradalom és szabadságharc idején fonódhatott szorosan össze, amikor csupán egyetlen cél lebegett az egész nemzet előtt: szabadulni az abszolutizmus súlyos járma alól. Ma ahány politikai csoportosulás, annyiféle irány, amerre húzni szeretnék a nemzet szekerét, mindegyik más módon gondolja megoldani az egyre súlyosodó problémákat, s a költőnek, ha igazán a nemzetéért akar tenni valamit, nincs más választása, mit hogy mindegyiktől távol tartsa magát. Veszedelmes volna vagy az egyik vagy a másik párt szolgálatába állni, vagy költő vagyok, s a magam eszközeivel próbálom kiemelni a nemzetet mindegyre súlyosbodó apátiájából, vagy politikus, de akkor fel kell adnom a költői mivoltomat...

Pete László Miklós: A politikával kapcsolatban mi a legjobb költői alapállás mostanában?

Varga Tibor: A pártpolitikától a költő tartsa távol magát! Csakis a népének, nemzetének sorsa lebegjen a szeme előtt! Bár a kormányoldal csak úgy, mint az ellenzék a nemzet fogalma mögé bújik, valamennyi a maga elképzelése szerint véli a céljait megvalósítani, ne válasszon a kínált, lehetséges politikai módszerek közül! Járja e tekintetben is a saját útját!

Pete László Miklós: Új-Zélandon élő Atyai Barátom, Gyöngyös Imre az interjúban a magyar költők jelenlegi feladatai közül a hazafiságot emelte ki, és azt vallja, egyik legfontosabb feladatunk a hazafiság korszerű eszméjének lírai megfogalmazása. Mi erről a véleményed?

Varga Tibor: Teljességgel egyetértek Gyöngyös Imrével, ugyanakkor jó volna tisztázni, miként kell értelmezni a hazafiság korszerű eszméjét. Petőfi számára világos volt az akkor korszerű hazafiság, ismerte az ellenséget is, amely ellen a hazafiságát kellett felmutatnia verseiben csakúgy, mint cselekedeteiben. Vagy József Attila: "...igazán csak itt sírhatsz, magaddal is csak itt bírhatsz ó lélek, ez a hazám." És: "édes hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" Véleményem szerint ma a költők hazafisága abban nyilvánulhat meg leginkább, hogy ékes magyar nyelven fejezik ki magukat, nyelvünk őreivé válnak, nem hagyják azt romlásnak indulni. A közéletben, a médiában éppen elég nyelvrontó van. Engem felháborított, amikor a magyar nyelv éve kapcsán rövidítő sms-nyelven írt irodalmi művekre hirdetett pályázatot a Balassi Intézet és az Oktatási Minisztérium 3.1 millió forintos összdíjazással. Ezt nem csak a nyelv, hanem a nemzet elleni támadásnak is vettem...

Pete László Miklós: Lehetne jövője egy költészet nélküli világnak, Tibor?

Varga Tibor: A válaszom egyértelmű: nem. Széchenyit idézve: "nyelvében él a nemzet", s e gondolatot napjainkra átformálva: "nemzeti nyelveiben él a világ", láthatóvá válik ennek igazsága. Láthattuk, hogy történelmünk során mennyi támadás érte a magyarságot, nem csak fegyver által, de éppen a nyelvünk megsemmisítésének kísérleteivel. Csak példaként: csupán itt, a mostani élőhelyünkön jászok, besenyők, kunok vesztették el nemzeti létüket nyelvük kihalása által. A költészet a nyelv védelmének első vonalbeli harcosa. A világ nemzetei valamiféle isten tudja milyen nyelven nem volnának képesek kommunikálni, életük pedig költészet nélkül Madách falanszterjelenetéhez válna hasonlóvá...

Pete László Miklós: Különböző korok különböző költői magatartásokat igényeltek. Most mi az igazán hiteles költői viselkedésforma, Tibor?

Varga Tibor: "A néppel tűzön-vízen át" - mondhatnám Petőfivel, ám anno ő is a Sors által zárt térben vergődött. Vajon hol volna most egyetlen nyílás, egy kapu azon a zárt téren, amelynek korlátait a pénzemberek vonták körénk és a nép köré szinte rabságba döntve bennünket? Még élő, de a bedőléstől fenyegetett, a már be is dőlt lakáshitelek világában, a fennmaradásért való küzdelem közepette mit tehetünk? Csak a szépség és a remény, amit ezáltal nyújthatunk, lehet hiteles, mert amíg a szépséget az olvasó befogadni képes, addig talán e körülményeket túlélni is...

Pete László Miklós: Próféta a költő, Tibor?

Varga Tibor: Próféta, látnok, vátesz... Rokon fogalmak ezek, az irodalomtörténetben kevés olyan költő van, akiről elmondható, hogy váteszi allűröket vett fel. A leginkább közszájon forgó példa Petőfi Egy gondolat bánt engemet című verse, az iskolai oktatásban az ő költői, szellemi zsenialitásaként emlegetik: "lám, a költő előre látta a saját majdani végzetét." Ha most feltámadna, és megkérdeznénk tőle, mi ebből az igazság, valami ilyesmit válaszolhatna: "semmit nem láttam előre. Ezt a verset az akkori olvasmányaim, a szabadságháborúk története csiholta ki belőlem." Hogy később mégis bekövetkezett a harcmezei halál, talán csak a történelem furcsa játéka volt. A költő ne legyen próféta! Voltaire-rel mondom: "műveljük meg kertjeinket", ezt én átvitt értelemben úgy veszem: műveljük nemzetünk kertjét, s hogy mindezt még érthetőbbé tegyem, ideidézem József Attilát a költő feladatáról: "oktatni úgy, hogy az emberek megértsenek", azaz: "nem középiskolás fokon"...

Pete László Miklós: A költőknek népben és nemzetben kell gondolkodniuk, vagy alanyban és állítmányban?

Varga Tibor: Amennyiben a népben és nemzetben való gondolkodás nem több puszta költői programnál, akkor könnyen félre sikerülhet az alkotás, demagógiába torkollhat. Ám mégis úgy és abban gondolkodik a költő, hogy visszautaljak az előbbi gondolatomra, ha veretesen szép magyar nyelven fejezi ki magát. Az alkotásnak ez az a része, csupán a technika, amit meg lehet tanulni. A többi szeretet és tehetség dolga. Az alany és az állítmány a nyelvnek, a mondatoknak, a belőlük felálló kompozíciónak, a köznyelvnek ugyanúgy, mint költői nyelvnek elengedhetetlen része. A kérdés tehát aligha fogalmazható meg vagylagosan, ha csak az egyik vagy a másik gondolkodásmód lebeg a szemünk előtt, célt nem érhetünk. Ha nincs az alany és állítmány mögött maga a személyiség, az alkotói öntörvényűség, a mű puszta technikává silányulhat.

Pete László Miklós: Szükség lesz-e a jövő világában a nyelvek fennmaradására? A globalizációt erőltető pénzemberek szerint elég egy nyelv. Mit gondolsz erről?

Varga Tibor: Én Bessenyei Györggyel tartok: "...akkor fog a magyar nyelv hazánkból kihalni, mikor a magyar parasztasszonyok deákul, görögül franciául vagy németül fognak tanulni, és magyarul megszűnnek beszélni..." A globalizációt erőltető pénzemberek már most is "egy nyelvet" beszélnek, ám a világ közemberei, akik a kizsákmányolásukat nyögik, ezt  nyelvet soha sem fogják megtanulni. Amíg a közemberek saját nemzeti nyelvükön szitkozódnak, átkozódnak a rájuk rótt súlyos terhek miatt, addig az egyes nemzeti nyelvek sem fognak kihalni. Az egyetlen világnyelv, mint a jövő kommunikációs eszköze fából vaskarika...

Pete László Miklós: Milyen szerepük lehet a jövőben a lokális és a nemzeti kultúráknak?

Varga Tibor: Megőrizni, megvédeni saját magunkat (magukat) az egyre erősödő globalizációs törekvésekkel szemben. Úgy vélem, ebben még itt is, amott is elég erősek (vagyunk).

Pete László Miklós: Szerinted milyen globalizációra lenne szükség?

Varga Tibor: A most elgondoltnál sokkal mértékletesebbre. A történelem során gyakran előfordult, hogy az egyes nemzetek katonai vagy gazdasági szövetséget kerestek egymással. A húsz év előtti változások nyomán megszűnt a Földön a két nagy világrend, csupán egy maradt, de óriási hiba lenne ebből egyetlen masszát gyúrni. Az egyes országok segítsék egymást a népek jólétének megteremtésében, de ne törekedjenek a nemzeti létük, identitásuk tönkre tételére!

Pete László Miklós: Mit tanácsolnál a fiataloknak?

Varga Tibor: A költői lét nem akarat, elhatározás, hanem sors kérdése. A "költő akarok lenni" attitűd nem vezet sehova. A költői lét felelősség, amit vállalni kell, ha a sors erre kijelölt. Szépséget kell szolgáltatni akár gyötrelmek közepette is a nyelv eszközeivel. Ne hódoljanak divatoknak, műveikben legyenek önmaguk, saját lelki, lírai öntörvényűségüket kövessék. Ne az elismerést hajszolják, hanem a kifejezésért küzdjenek. A verset nem "megírni" kell, hanem megélni, megszenvedni, a versnek születnie kell, a toll csupán a születés eszköze, a papír pedig annak tere.

Pete László Miklós: Milyen terveid vannak?

Varga Tibor: A félben maradt könyv befejezése terv. Azon kívül nincsenek terveim, ha a vers megfogan, kicsírázik, megszületésre éretté válik, akkor van hozzá tollam és papírom. Ez pedig nem tervezés dolga, hanem az önkifejezés kényszeréé...

Pete László Miklós: Szeretettel és tisztelettel üdvözlünk a Csarnokban, Tibor!

Varga Tibor: Köszönöm!

 

CsatolmányMéret
Kép ikon Tibor_1.jpg127.76 KB

Hozzászólások

lnpeters képe

Köszönöm Varga Tibornak a gondolatgazdag beszélgetést. Remélem, az itt elhangzottak másokat is ösztönöznek majd. Szükség van az együtt gondolkodásra.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

hubart képe

Amikor két nagyformátumú filozofikus szellemiséggel megáldott ember egymásra talál, akkor a földi halandó csak ámul, és megpróbál valamit elcsípni, elraktározni azokból a sziporkázó szellemi energia-kisülésekből, melyek első pillanatban talán csak elkápráztatják. Igen sokrétű és mélyreható gondolatokat tartalmaz ez a riport, jók a feltett kérdések, és megfontoltak a válaszok. Kár, hogy a hossza miatt nem sokan fogják elolvasni, aki viszont időt szán rá, az garantáltan hálás lesz érte önmagának (is).