Árny és fény

Az álom elkerül, pihenni hív az ágy,
zenél a szél, a dúdolása pille-lágy.
Borát a sorspohár taszítja énfelém,
hiába szürcsölöm, mi végre? – kérdem én –
ha nem segít, mit ér? Kemény a bús magány.
a képed itt feszít a kis szobám falán.
Satíroz enyhe pírt a láz az arcomon,
vakít a Holdsugár a barna balkonon.
Bezárva már a szívem, ajtaján lakat,
hiába szökne sírva szurkos ég alatt,
a kulcsa tönkrement, a rozsda marta szét,
kinyitni nem lehet, de óvja őt az ég.
Imába rejtem én a múlt idő dalát,
csitítva, csendesítve kába jajszavát.
Az égre nézve végre megnyugodhatok,
a Hold az árva ágyra méla fényt ragyog.
Az álom elrepít, magába szív az éj,
Terólad álmodom, s zokogva sír a szél.